Nagypénteki versek
2016.03.05 18:26
Két férfi lép elő,
két fogoly, ki válaszra vár,
s közülük csak egy szabad,
mert Ő a választ tudja már.
Az egyik vadul szorítja bilincseit,
gúnyos mosoly arcán,
s vérszomjas szeme máris
következő áldozatán.
A másik? Csak hallgatva vár,
lesütött arccal, ott benn,
az Atyához bocsánatért kiált,
mert Ő a választ tudja már.
“Barrabás!” – zúg a tömeg,
őrá esett a választás.
Te is ott voltál, ne tagadd!
A múlt változhatatlan áll.
De most, Ő, a
Megsebzett Király,
ki érted a halált is
vállalta a Golgotán
halkan suttogja csupán:
“Ragadd meg
Istened
feléd kinyújtott karját!”
Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus vagy Barabás…
Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Zsúfolt Pilátus-udvaron
mind a ketten előttem állnak.
Melyiket akarom?
Barabás… úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
tüzek parázslanak.
Mozdul acélos izmú karja.
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.
Pogány hatalom… pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen a testnek és a földnek!
Krisztus vagy Barabás?
Farizeusok bujtogatnak:
„Te Barabással vagy rokon.
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!
Te megtagadnád ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!
Ők nem élhetnek mind a ketten.
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.
Bélpoklos, rút tisztátalannak
érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!”
A fejsze is utolsót csattant,
nem zuhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus vagy Barabás?
Pogány erő és pogány szépség…
Tagadjak mindent… magamat?
„Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!”
Azóta is nap mint nap jő a
sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen, Ő vagy én?
Én… földi, poklos és fekélyes…
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
sohase Barabás.
Elébe hullok s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet.
Aztán keze – újjáteremtőn
érinti lelkemet.
Túrmezei Erzsébet
Városokon át, falvakon által
ott halad Ő és telve csodákkal,
a levegő: mert szökdel a sánta,
vakok ujjongnak a napot látva,
néma ajkon is örömdal zendül.
Halott lép elő hideg verembül.
A csodatevőt kíséri, amerre
megy, lépdel a lába, betegek ezerje.
Tódul a nép, hogy ámuljon, lásson.
Úr a halálon! Úr elmúláson!
Nevét a hír is szárnyra kapja.
Tanítványai kicsiny csapatja
boldog, hogy benne Urára tekinthet.
Úgy szereti mindet és vezeti mindet!
Galilea fénylő ege alatt
Isten fia halad, halad, halad.
…Valakit ott a koponyák hegyére
kísér a nép. Száz sebből csorog a vére.
Ostormegtépte vállán durva fábul
nehéz kereszt. A tömeg zajong, bámul.
Gőgös gúnnyal farizeusok nézik,
vad poroszló hogyan sújt rajta végig.
Körültekint. A lázas két szeme
mintha keresne, mintha kérdene:
hányan vele és hányan ellene?
Hányan vele? Fenne a kereszt alatt
viharvert, könnyes, árva kis csapat:
a tanítvány, akit szeret vala…
néhány asszony még… zeng a kardala
hideg közönynek, hahotázó gúnynak.
Fekete földre véres cseppek hullnak.
Mit vétkezett, hogy így kell halnia?!
Szenved, szenved az Isten Fia!
Szenved, szenved az Isten Fia.
Ő ment az úton. Hátra nem tekintett.
Életet mentett, égi magot hintett,
s bár százak, ezrek léptek nyomára,
tudta, hogy megy: fel a Golgotára.
Tudta, hányan maradnak el mögötte.
Azt kérdezik csak, uralkodni jött-e.
Ha nem, hát vissza, rettenve, ijedve.
Szenvedni vele kinek volna kedve?
Tudta, hogy fenn, fenn a kereszt alatt,
csak egy viharvert, árva kis csapat,
csak annyi lesz az, ami megmarad.
Isten Fia halad, mégis halad
ma is. Napfényen… viharon keresztül…
vad tengeren is hívó szava rezdül.
Elő, tengeren járó Péterek!
Hány riad vissza: Tovább nem merek.
Pedig tovább még, a főpap elébe,
hol rágalom tőrét döfik a szívébe.
Ki vele járt viharzó tengeren,
Hány mondja most gyáván: „Nem ismerem.”
Tovább, tovább! Kereszt gyalázatát
hordva ki éri el a Golgotát?!
A könnyes, árva, viharvert csapatnak
odaát pálmát és koronát adnak
fehér, hótiszta angyalseregek.
Kitárulnak tündöklő egek.
Ujjongva zeng az örök hálaének.
De hányan lesznek, akik odaérnek?
Túrmezei Erzsébet
Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserű átkot, hogy mi átoktól mentek,
bűnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált, hogy mi élők lehessünk.
És gyűlöletből ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is szeressünk.
Váltság – – – – –
S ha nekünk mégis vannak sebeink,
mélységes mélyek, be nem gyógyulók
behegedők, megint kiújulók,
véres, halálos, szörnyű sebeink…
és ha másoknak nem áldás vagyunk,
ha nem úgy élünk, járunk idelenn,
hogy aki lát, azt mondja: kegyelem…
Ha mi hordjuk a bűnünk nyomorát
és esünk, bukunk, botlunk végtelen,
akarva, akaratlanul…
s olyan halálos-holt az életünk,
mintha temető volna a szívünk,
halál fuvalma a leheletünk…
ha gyűlölködünk és nem szeretünk:
ítélet.
Nem volna váltság, nem lenne ítélet.
Akkor élnénk, ahogy lehet.
Sebekkel, kínzó fekélyekkel telten,
bűnünk hordozva, rabul, leteperten,
s nem lenne, aki ítéletre vonná
a mi halálos, átokvert utunk,
ha egyszer másképp nem tudunk.
Élnénk, ahogy lehet.
Tisztaság, szentség, áldás, szeretet
örök elérhetetlenül
tündökölnének a létünk felett.
De most olyan elérhető közel,
olyan hívogatóan tündökölnek.
Miénk lehet a tisztaság, a szent,
halálon, poklon diadalmas élet.
Van váltság! S van, ha nem fogadjuk el,
ítélet.
Túrmezei Erzsébet
Válogatott versek
Nagypéntekre
JÉZUS KRISZTUS
Fájdalmak férfia,
Isten dicső Fia,
keserves halállal
várt a Kálvária.
Te szelíden álltál
gyűlölőid között,
irgalmad nem vártál,
míg véred gyöngyözött.
Ó, de nem a tested
sebe volt legmélyebb:
míg vitted kereszted,
sírt benned a lélek.
Kereszted tövénél
arcomon könny pereg.
Én szórtam utadra
a rút töviseket.
Gerő Sándor
Mustármagok c. verskötetből, 195.old
EZ EMBER ISTEN FIA VOLT!
A munka kész, megváltásnak
csodája elvégeztetett.
A megváltó az átok fáján
nagy kínok közt kiszenvedett.
A gúnyolódók ajka néma,
szemük merően rámered.
Előbb még büszkén gúnyolódtak:
Most rémtől gyötört emberek!
A nap eltűnik fájdalmában,
a föld remeg és zeng az ég.
A bátor harcos félelmében
reszket s a szeme tűzben ég.
S a marcona és érzéketlen
katona szíve feldobog:
,,Az Isten Fia volt ez ember!
- Ennél többet nem mondhatok!’’
Az Isten Fia volt ez ember!
- száll messze időn, téren át.
Az Isten Fia volt ez ember!
- ki viselt töviskoronát.
Az Isten Fia volt ez ember!
- harsogja tenger és szelek;
ki parancsolt a hullámoknak,
s az orkán néki engedett...
Az Isten Fia volt ez ember!
- kiáltják százan, ezeren,
ki engemet is meggyógyított,
mikor feküdtem betegen.
Az Isten Fia volt ez ember!
- ki az életnek Ura volt;
és feltámadván a halálból,
legyőzőt Sátánt és pokolt.
Az Isten Fia volt ez ember!
- ki néked, bűnös, megbocsát...
Ó jöjj, s borulj a keresztfához
és ingyen örök üdvöt ád!
Haraszti Sándor
ÁMON, AZ ÁCS
Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: ,,Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meg lesz az ára.
Durva, nehéz... Ne faragj rajt’ sokat.
Sürgős.’’ És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.
Felkelt az asszony is, a gyermek is.
,,Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?’’ ,,Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!’’ - döbben föl az apa.
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
Milyen jó volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!
Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator lázadó,
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
,,Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.’’
Ámon, az ács, verejtéket törül.
És két pribék cipeli már tova.
,,Hova, emberek? Csak azt, hogy hova,
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!’’
,,Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?’’ - ,,Jaj! emlékezem.’’
,,Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.’’
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: "Nem adom. Nem adom."
,,Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.’’
,,Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!’’
"Elég volt Ámon, vedd a pénzedet!"
Kavargó, lármás gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
,,Ni, hogy’ vérzik! Ni, már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!’’
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
,,Nem az övé! Az enyém, az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!’’
Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét... hiszen az övé volt...
ő ácsolta... Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt,
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ő mitse sejt. ,,Édesapám,
álmomba’ láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt
mint amikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?’’
Ámon sötét szeme látóra tágul:
,,Királyi széket... faragtam neki...
És uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul...
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!’’
Túrmezei Erzsébet
Őszből tavaszba c. verskötetből
EMBEREK A KERESZT ALATT
a) TANÍTVÁNYOK
Fogadkozók, csalatkozók,
Botránkozók, húzódozók.
Nem ezt várták.
S mikor látták
Jézust ellenség kezében:
Nem maradtak közelében.
Ámde Jézus kakasszóra
Ránézett egy tagadóra.
Így fakadt fel igaz bánat.
Lett a válasz - bűnbocsánat.
b) PAPOK, PAPOK
De ravaszok!
Arcuk sértett, szemük forog.
Azt gondolják:
Ők a szentek.
S most a Szentnek
Nekimentek.
Nem bírják az igazságot,
Külső-belső tisztaságot.
Míg áldoztak, prédikáltak,
Árulóra lestek, vártak.
Kezükben a Bibliával
Játszanak Isten Fiával.
c) PILÁTUS
Ítélkező,
Jog-ismerő,
Élet halál
Most rajta áll.
Az életet
Jaj! Nem meri
Pártolni. Ha követeli
A vad tömeg, ő mos kezet,
Aláírja a levelet:
Megölhető. Menti magát.
Elveszti az élet urát.
d) A VITÉZEK
Ők szegények - nagy legények!
Gúnyra bátrak és vitézek.
Ó, ha tudnák, hogy kezökben
Ég ura áll ember-testben,
Hogy esnének arcra-térdre!
Ó bűnvakság szörnyűsége!
e) A TÖMEG
Zúg a tömeg: feszítsd, öljed!
Ne kíméljed, csak gyötörjed!
Kellett addig, amíg adott
Egészséget, jó falatot.
De ha jön a kereszthalál,
A tömegnek nem imponál.
Lesz belőle látványosság,
Gyilkosoknak tor, mulatság.
Káromlások és szidalmak
Mind őt érik, mind ráhullnak.
f) JÚDÁS
Pénzre vágyott. Most elérte.
Most elérte. Mit nyert véle?
Mintha átkos lánggal égne
Mind a harminc ezüst pénze.
Jézus bére! nem bír véle!
Szörnyű halál lesz a vége.
Ítéletes Jézus vére,
Közelsége.
g) A MEGTÉRŐK
Mind férfiak, mind erősek,
Mind okosak, de szegények.
Szegények és elesettek.
De némelyek feleszmélnek.
Őrá néznek, s újra élnek.
- Emlékezzél -, szól egy fogoly,
Amikor majd uralkodol,
Hogy ott legyek. Jézus felel:
Bizony, még ma velem leszel.
Halálkínok fájdalmára
Ráömlik a Menny sugára.
És felkiált egy katona:
Ez az ember, Isten Fia!
Nem számít a közvélemény:
Térdre hull a kereszt tövén.
h) AZ EGYÜTTÉRZŐK
Mikor minden csepp vér kifoly,
Elvérzik a három fogoly,
Akkor József s Nikodémus
Előállnak: ez a Jézus
Mi halottunk. Elvisszük Őt,
Mert hisszük, hogy a temetőt
Nem érte még soha-soha
Ilyen drága, dicső csoda,
Mint majd harmadnap reggelen,
Amikor az Úr megjelen -
Nem véresen, nem gyászosan,
De győztesen, hatalmasan.
i) VALLOMÁS
Emberek a kereszt alatt. . .
Közöttük látom magamat.
S míg bírák, papok, vitézek,
A tömegek, ifjak, vének
Egyre zúgnak és ítélnek,
Én az Úrtól egyet kérek:
Csendesíts el
S élő hitte
Taníts látnom keresztedet,
Segíts vinnem keresztemet.
Csendes szívvel,
Élő hittel
Vallhassalak itt Tégedet,
Elérjem örökségedet.
Győri József (Lak, 1961. Nagyhét) Szőlőben c. kötetből, 90.old
JÉZUS MEGFESZÍTÉSE
Kiadta Pilátus Jézust
a gonosz tömegnek,
s hogy megfeszíthessék végre,
Golgotára mentek.
Jobbról, balról két bűnöst is
feszítettek fára,
Jézusét meg is címezték
Pilátus szívára:
„EZ A NÁZÁRETI JÉZUS
A ZSIDÓK KIRÁLYA.’’
De a zsidók panaszt tettek
eme felírásra:
„Nem jól írattad Pilátus
a többnyelvű táblát,
zsidók királyának csupán
csak ő mondta magát.’’
„Amit megírtam, megírtam,
nem változtatom meg!’’ -
szólt Pilátus. Vitézei
már osztozni kezdtek
Jézus ruháin, köntösét
pedig kisorsolták,
amint róla az Írások
ezt mind megjósolták.
Keresztje alatt meg ott állt
néhány nő és anyja,
a szeretet tanítványa,
kire anyát hagyta:
„Asszony, imhol a te fiad,
fiú, imhol anyád!’’ -
így bízta egymásra őket,
s megfogadták szavát.
„Szomjúhozom’’ - mondta később
az Írások szerint,
ecettel itatták, végül
így szólalt meg megint:
„Elvégeztetett!’’ - s a lelkét
ezzel kilehelte,
De hogy ne maradjon tovább
kereszten a teste,
kérték a zsidók Pilátust,
töresse meg lábát,
s vegyék le a fáról, hogy ott
szombaton ne lássák.
A vitézek, csak a latrok
lábát törték össze,
egyikük lándzsáját Jézus
oldalába döfte.
Már halott volt, így a sebből
vér és víz fröccsent ki.
Így tudott egy hű tanítvány
bizonyságot tenni.
A régi páska-báránynak
nem törték meg csontját,
új Bárányunknak sem amint
az írások mondták.
Abban is jövendölések
teljesedhetett be,
hogy felnéznek arra, aki
által volt szegezve.
Balog Miklós
Mustármagok c. kötetből, 195.old
A Golgotán
...Három kereszt volt... s három megfeszített.
Három nyúlt árnyék, három tört tekintet.
Két büntetés s egy égre hangzó bűntett.
Egy kisgyermek az anyjába karolt,
Az anyja állt, - a bánat szobra volt.
S mint eldobott pénz - égbe tűnt a hold.
- ‘Anyám, az a szög véres már amott...
Minden átszúrt kéz úgy fáj és sajog? ‘
- Csak az, fiacskám, mely simogatott.
- ‘Anyám, az ott hívja a Jehovát...
Mindenki mond a keresztfán imát? ‘
- Csak az fiacskám, aki megbocsát...
- ‘Anyám, mindenkit megfeszítenek
ezek a véres, sötét emberek? ‘
- Csak azt, fiacskám, csak azt, aki - szeret...
Muraközy Gyula
Hozsannázó napok I kötet. 284.old.
Ének a töviskoronáról
Vannak koronák drága vert aranyból,
ragyogó, szemvakító színaranyból,
rajtuk ötvösök mesterkeze fárad.
Ámuló szemmel én mégsem csodálom,
Egyedül a töviskoronádat!
Vannak koronák kövekkel kivertek,
színesek, mint a friss tavaszi kertek.
De a legszebb rubinokat ott látom
égni, ragyogni napnál fényesebben
a Te tövisekből font koronádon!
Vannak koronák... vannak...lettek... voltak.
Elgurultak, mert trónok leomlottak,
amint a századot követte század.
Csak egyet nem tud idő eltemetni:
A Te tövisekből font koronádat!
Királyok töviskoronás Királya!
Engedd, hogy én is leboruljak áldva,
s a szívemből a hála és imádat,
mint illat szálljon és dicsérve zengje
egyedül a Te töviskoronádat!
Véred rubincseppjének ragyogása
Legyen elég nekem! Szemem ne lássa
világ virágait! Semmit ne lásson:
ott csüngjön boldog, örök ámulattal
egyedül a Te töviskoronádon.
S ha a tövisek, ahogy téged, engem
sebeznének, segíts akkor is zengnem,
mint aki meg nem tagad, el nem árul,
inkább megpecsétli hulló vérrel
az éneket a töviskoronárul.
Túrmezei Erzsébet
Hozsannázó napok I, kötet 281 old
Egy tanítvány a kereszt alatt
Ezt a véres fát én neveltem...
Ezt a vasszöget én szegeltem
Jézusom!
Az én dárdám állt meg szívedben.
S te a rettentő keresztútnál,
Vérző kezeddel visszahoztál
Jézusom!
Bár liliomom mind lehullt már.
Szegényen és lerongyolódva
Jöttem hozzád én, hűtlen szolga,
Jézusom!
S Te békét csókolsz homlokomra.
Behunyt szemmel is nézel engem.
... Neked királyi trónust vertem,
Jézusom!
Szegény fészerben, rossz szívemben.
Farizeus hadd üsse orcám,
Követ és sárt dobáljon hozzám -
Jézusom!
Csak Te mosolyogj... mosolyogj rám.
Minden Te vagy! Öröm és élet!
Kereszthordozó vidám néped
Jézusom!
Sorban a hegyre Te vezérled.
Egy csillag homlokomra égett
S nem látok hírt, fényt, dicsőséget,
Örök hű Jézusom,
Csak Téged... Téged... Téged...
Muraközy Gyula
Hozsannázó napok I. kötet. 286 old
AZ ÚR JÉZUS SZENVEDÉSE
Az Úr Jézus szenvedése
bűnösöknek üdvössége.
Mikor eljött amaz óra,
előlépett árulója.
Míg a főpap kivallatta,
tanítványa megtagadta.
Büszke császár helytartója
nem mert lenni pártfogója.
Leköpdösték, csúffá tették,
keresztfára feszítették.
Ő még ott is azért esdett;
bűnösöknek kért kegyelmet.
Értünk vállalt ennyi sok kínt -
megváltottak, áldjuk Őt mind!
Hamar István,1980.
A GOLGOTÁN
Ki ott találkozott Vele,
az találkozott igazán!
Hasonlatos lesz a szeme
azéhoz, ki ott függ a fán.
Vérverejtékes éjszakák
űzték oda egy reggelen,
s azóta fenn a Golgotán
a kereszt alatt jól pihen.
Ki ott találkozott Vele,
az tartozik Hozzá csupán!
nem tagadja meg sohase,
inkább mellette függ a fán.
Míg benne Krisztus testet ölt,
nem fáj az ácsolók szege: -
Az találkozott igazán,
ki ott találkozott Vele!
Kárász Izabella (Fényből fényességet)
JÉZUS
És ment a kiszabott,
tövissel ékes úton.
Hol megaláztatott,
mint soha senki más,
bűntelenül a bűnért,
hogy megváltsa a földet,
és hogy szent halála
által tisztuljon a világ.
Vállalta száz keservét
a bűnben forgó, véres,
szeretetlen világnak,
amely ácsolta lassan
keserves, nagy keresztjét,
nem amit vállon hordott,
a másikat, a súlyost…
ó, amely láthatatlan.
Mint mázsányi nagy terhet,
tanítványai széledt,
sápadt, rémült futását
szomorú szívvel látta,
de ment a néki készült,
tövissel ékes pályán,
bár ő volt a mindenség
Királya. Fájdalmak férfia!
Kárász Izabella
HATALMAS VÉRCSEPPEK
Hatalmas vércseppek, szemének harmata
hullott, és megtört testét vonszolta egymaga.
Gyötrelmes imádság, félelmes rettegés
fogta, megtépte kínzón, és nem volt menekvés.
Keserű, mérgező, égető kínpohár
Övé, nem mozdul Tőle, nézzétek, reá vár.
Nagypéntek, ez a szó mily szörnyű fájdalom!
Jézus, hatalmas Jézus, fájdalmad fájlalom!
Szeretnék valamit Éretted tenni én…
S együtt, Tevéled lenni a húsvét reggelén…
Kárász Izabella (Fényből fényességet)
Halálodra emlékezem
Nemcsak néha… mindennap szükségem van erre,
Úgy meglep, rám rakódik az élet pora, terhe,
A légben is csak bűn áramlik,
A csendben is csak vád viharzik...
Halálodra emlékezem.
Sejtelmes hajnalon hív már az élet,
De a félhomályban még annyi rém ijeszt.
Egyedül járni, utat nem látni,
Erőt és fényt vajjon honnan várni?...
Halálodra emlékezem.
Ezren járnak már ifjan célt veszítve,
Talán sohasem volt szívükbe béke;
Hogyne mondanám én sok vándortársnak,
Hogy én téged, a boldogságot megtaláltam?
Halálodra emlékezem.
Sokan a bűnök éjjén bolyongnak,
A bűn az oka minden bajoknak.
Ha kiáltanak veszve mélybe, sárba,
Hogyne hajolnék, kegyelmed kínálva?
Halálodra emlékezem.
Te elhagytál Uram, fényt és rangot,
- Azért, hogy nekünk szerez jogot ott –
Még hajlékod sem volt ezen a földön,
Miért kellene nekem ily öröm?
Halálodra emlékezem.
Szúr a tövis és bánt a göröngy,
Téged előbb és jobban bántott,
Nekem nem fáj, te utat hagytál,
És mindenekben mindig hálás maradtál,
Halálodra emlékezem.
Majd egykor az aranypartokon
Megtörik a fehérruha a hullámokon
Hiszen, tudom, hogy én is ott leszek,
Tisztán, szabadon, énekelhetek,
Halálodra emlékezem.
Nagypénteken
Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a nap, mégis alkonyult…
Csak álltam, álltam a napsugarakban
Nagypéntek gyásza zokogott a napban…
Én hallgattam a nehéz zokogást
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom,
Vérző homlokát, ah, úgy fájlalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan, örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján:
- Ah Istenem, Te úgy szeretted őt,
Az ártatlant, az örök Szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, kiket szintén szeretsz,
És semmiségünkért, óh, meg se vetsz,
Mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk,
Csendes mosollyal, s ha veretettünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés semmi se…
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott, a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve,
Szenvedjünk csendben, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat.
És büszkén járva tövises utunkat,
Általküzdve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely Húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!
Kárász Izabella
A Golgota felé
Hitetlen, kőkemény szívek,
Gúnykacaj, metsző és hideg,
Vad átok zúg völgyön, hegyen,
Kísérik drága Mesterem
A golgota felé!
Közéjük álltam egykor én,
Nem vett körül még semmi fény,
S én a sötét, a fénytelen,
Kísérem drága Mesterem.
A Golgota felé!
Kacagja Őt a sokaság,
Hol itt a hit? Hol itt a vágy?
Csak ellene!… Mellette nem!…
Úgy kísérik szent Mesterem
A Golgota felé!
Közéjük álltam egykor én.
Üldözte lelkem annyi rém,
S kacagtam én is féktelen.
S úgy kísértem szent Mesterem
A Golgota felé!
Csúfolja Őt a nagy tömeg,
Száz kéz emel most Rá követ!
Vad lárma hangzik szüntelen
Kísérik drága Mesterem
A Golgota felé!
Közéjük álltam egykor én,
Hol volt a Hit? Hol volt a Fény?
Meg sem döbbentem vesztemen,
S kísértem drága Mesterem
A Golgota felé!
S a Mester egyszer hátranéz…
S követ fogva… megállt a kéz,
S én rádöbbentem hirtelen
Miattam megy most Mesterem
A Golgota felé!
Némán megálltam akkor én,
Szemvakító volt a fény,
Mely felvillant a Mesteren.
S én áttörtem a tömegen,
A Golgota felé!
Csöndes, szelíd asszonysereg,
Angyalszemükből könny pereg.
Siratják Isten szent Fiát,
A Magdolnák s a Máriák,
Mellette mind!… Ellene nem!…
Kísérik drága Mesterem
A Golgota felé!
Közéjük állok mostan én,
Nem vonz már más csak az a fény,
S örök hűséggel követem
Imádott, drága Mesterem
A Golgota felé!
Haluszka Rózsa
Keresztfa tövében
Golgotának véráztatta hegyén
Csodálkozom Jézus szeretetén.
Sokat beszél jóságáról nekem,
Boldog vagyok keresztfa tövében.
Golgotának véráztatta hegyén,
Súlyos terhemmel járok-kelek én.
Ki vígasztal, ki ad reményt nekem?
Megtaláltam a keresztfa tövében.
Golgotának véráztatta hegyén,
Eltűnik a gond, vigasztal a remény.
Levették vállamról a terhem,
Üdvöm itt van a keresztfa tövében.
Nagyon drága a Golgota nékem,
Mert Jézusom vérét ontá értem.
Jézust látva felujjong a lelkem,
Itt maradok keresztfa tövében!
Dénes Károly
Íme az Ember!
Jött Jézus, keresztjét vitte Golgotára,
Utána özönlik a csúnya néptömeg.
Gúnykacaj kíséri véres útján végig,
S halkuló kiáltás: „Feszítsd meg - Feszítsd meg!”
Elvégeztetett, hogy beteljen az Írás,
Mint Bárány, vitetett kínos Golgotára,
Kínos halála lett örök váltságunk,
Mert bűneink terhét felvette magára.
Meghalt, s akkor a föld megrengett bele,
A nap gyászfátyollal vonta körül magát,
A természet gyászolta az ég és föld Urát.
Bizony: Isten Fia volt! Döbben rá a nép.
Óh, Kajafások, mit tettetek a Szenttel!
Bizony: Isten Fia volt! Íme az Ember!
Dani Zoltán (Szavalóköny, 28)
Nézem őket…
A kereszt alatt állok és nézem őket.
- Mindkettőt durva szegek tartják a fán.
Az egyig gonosztevő… A másik szent.
És mégis – itt találkoztak Golgotán.
Bár démoni erőket sejtesz benne…
Ne gondold, hogy a pokol színjátéka.
- Ott diadal… Itt isteni akarat.
Nekem kegyelem: Krisztus ajándéka.
Azután azt látom, ami bennem kevés…
A gonosztevő hitét, bűnbánatát,
Amik csodásan tárták ki előtte
Kereszt után – a paradicsom ajtaját.
A kereszt alatt, állj meg… Ne menj tovább!
Ez találkozási pont… Krisztus itt vár.
- Lehet, hogy a többi út szebb, ragyogóbb,
De mert ő itt járt, itt keresd lábnyomát.
Lehet, hogy elfáraszt a keresése,
- Lehet, hogy a hegytetőn nem is kutatod:
De az alázatvölgyében, észreveszed.
- Ott keresd! Ott senki sem taposott.
Ha majd megtalálod: ne hagyd el sohse’,
- Ne bántson, hogy ennek nincs „délibábja”.
Legyen elég számodra az ígéret,
Hogy az út végén, ott lesz Isten országa.
Tamáska Gyula
Nagypénteken
És mondá Jézus: „Beteljesedett!”
Beborult az ég Golgota felett.
Rengett a föld és tombolt az orkán,
Meghalt Jézus a nehéz keresztfán.
Rút hálátlanság gyilkot keresett,
Hogy megölhesse a szeretetet.
Tőrt döfött Jézus szívébe a nép,
Az, mely „Hozsannát” kiáltott nemrég.
Meghalt. A drága sebből folyt a vér,
Engesztelésül nagy bűneinkért;
A mély seb, melyet pogánykéz vágott,
Nyitá meg nekünk a mennyországot.
Magyerek Antal
„Az én emlékezetemre”…
Eljött az idő, betelt a pohár,
Jézus haldoklik fönn a Golgotán.
Fáradt ajkáról hét szava hallik,
Aztán a szent fő csendben lehajlik,
Mária, szent fia
Újabb szavára vár.
Néma, sötét a táj…
A keresztfán halkan suttogja a szél:
„Emberek, a Mester többé nem beszél!”
Ártatlan volt az isteni Bárány,
Emberi bűnért fizetett drágán.
Mily nagy áldozat, megtette mégis.
Szerető szívéhez jövök én is.
Átszegzett keze,
Kihullott szent vére
A szeretet jele,
Vétkeimnek bére.
A keresztfán halkan suttogja a szél:
„Tengersok bűnödtől megtisztít e vér.”
Íme, a kenyér, töltve a pohár,
Jézus Megváltónk velünk vacsorál:
Adjuk szívünket hála fejében,
Tisztán, örömmel,
Néki egészen.
Krisztus keresztjéhez
Kegyelmért megyünk,
Kérünk óh, Szentlélek,
Jöjj és maradj velünk.
A keresztfán halkan suttogja a szél:
„Aki Énbennem hisz, ha Meghal is, él!”
Emericus
Ézsaiás 52:5
Nem egyedül csupán Júdás
felel a kiontott vérért,
nem Pilátus, főpap vagy más,
de az egész világ hibás:
én is, te is, én is te is!
Nem csupán az írástudók,
főpapok, farizeusok.
Mi is nevettünk, csúfoltuk,
a két lator mi is vagyunk:
én is, te is, én is, te is!
Nem az a négy szeg, mely átdöfte
szent testét. Kínban vergődve
a kereszt sem fájt annyira,
mint mi s lelkünk kárhozata
Az enyém is. A tied is!
Nem a szikla, mely elfedte
a hideg sír sötétjébe…
Mi temettük el örökre
rideg formaság szirtjébe:
én is, te is.
És most haldokló Mesterem
kérdi tőlem: igen vagy nem?
Bűnösségedet vállalod?
Én vállaltam, s megbocsájtott…
Vérével hófehérre mosott.
Vállamra nehezül fatested.
Mindjárt leroskadok alatta.
De nem a fa nehéz.
Nem, más az, ami nyom…
Kereszt, ismerlek rég!
Olyan furcsa nekem,
fává merevültél, s itt vagy a vállamon!
Hisz ott voltál mindig, mióta e világon
prófétautam járom, feláldozásra szánva.
Bölcsőm felett Damoklesz kardjaként ott lebegtél.
Ráhelek jajszavában te vijjogtál kegyetlen,
s ott voltál mindig vélem, mikor hiába szóltam.
Negyven nap, negyven éjjel a pusztában kísértél,
Ott voltál Péterekben, Júdások csókos száján,
ott voltál a hozsannán, feszítsd meg-en keresztül,
láttalak a keservek sok kínos éjszakáján,
mikor Jeruzsálemről, Betlehemről beszéltem;
a hálátlanság metsző, csontfagyasztó jegében,
a mindhiába gyógyult sok beteg üres ágyán;
a vakok, bénák furcsa, fülsiketítő csendjén,
kik láttak, jártak immár, de mégse hittek bennem!
Ott voltál a békétlen versengő, nagyravágyó,
egymás torkát szorító tanítványaim vitáján,
Jeruzsálem feletti mélységes bánatomban,
a Gecsemánén mondott vércseppes könyörgésben,
mikor az egyedüllét ijesztő sötétsége,
a félelem lidérce összerázott kegyetlen,
s a Pohár elém került, és ki kellett ürítnem.
De hová lettél rólam?
a cirénei ember cipel tovább, de bennem
mázsárnyi súllyal élsz még.
Én vittelek is mindig, és most is csak én viszlek,
együtt fognak említeni téged velem mindig.
De felértünk a dombra.
Intenek. A vitézek,
Kereszt, szögelnek téged –
engem végleg már egybe.
De harmadnap a hegyre
figyelj csak, és meglátod,
mit még senki nem látott:
Feltámadásomat!
Kárász Izabella
Ha Országába vágyik árva lelkünk,
és megértettük Jézusnak szavát,
hasonlatosnak kell Őhozzá lennünk,
és meg kell ismernünk a Golgotát.
A bűnök fékevesztett nagy csapatját,
le kell magunkban győzni önmagunk,
elengedni a kardunk markolatját;
Minden miénk, mit Érette hagyunk.
Szent törvényében járni, ha nehéz is,
megtartani, mit szent Igéje mond,
megőrizni a tisztaság Igéit,
és gyakorolni az alázatot:
Így lesz miénk a lator boldogsága…
s a megszentelt föld velünk énekel,
Jézus szól, s az Ég kapuit kitárja:
szent Országomban ma, velem leszel…
Kárász Izabella
Nagypénteki ima
Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.
Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?
Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.